|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Karátson Gábor 2005. június 25.Az idei könyvhéten összegyűjtött költeményeit jelentette meg a nyolcvan-egynéhány esztendős Monoszlóy Dezső (Ab Art Kiadó, Pozsony). Új verseivel jelentkezett Futás a ködben címmel Csoóri Sándor (Nap). A környezetvédő, festőművész, Lao-ce-fordító Karátson Gábor vaskos műve, Az ötvenhatos regény (Helikon) centrumában a forradalom áll. A marosvásárhelyi születésű, novelláival ismertté vált Dragomán György A fehér király (Magvető) című regénye a romániai diktatúrát idézte fel. A Vajdaságban élő Lovas Ildikó a kilencvenes évek széteső Jugoszláviájának barbár világát felelevenítő regénye, a Kijárat az Adriára (Kalligram, Pozsony). Lázár Ervin ezúttal ismert magyar mondák újramesélésére tett kísérletet A magyar mondákban (Osiris). /Bogdán László: Könyvheti újdonságok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 25./2005. november 17.Karátson Gábor egy évtizedig írta az idei könyvhétre Ötvenhatos regény címmel megjelent nagyregényét. Karátson Gábor joghallgatóként vett részt az 1956-os forradalom eseményeiben, letartóztatták, szabadon engedték, megint letartóztatták, végül elítélték, megtapasztalta a kádári börtönöket. Napló és vallomás, regényesítés és már-már dokumentarista módszerekkel való felidézések keverednek a könyvben. Karátson Gábor környezetvédő, a dunai gát nagy ellenzője, számtalan tömegmozgalom szervezője és szónoka, emellett ismert festőművész, de a kínai irodalmak és írás egyik magyar szakértője is. A nyolcvanas évek elején, a letargikus lengyel események hatására fordult el átmenetileg a valóságtól, és tanulta meg a régi kínai írást. Lefordította Lao Ce Tao te-king (Az út és az erény könyve) című alapművét. 2003-ra jelent meg három kötetben, ismét csak szerteágazó kommentárjaival a másik ősi kínai alapmű: A változások könyve, a Ji king… Regényeiben számtalan utalás található Az út és az erény könyvére és A változások könyvére, mint ahogyan utalások találhatók a környezetvédelmi mozgalmakra vagy a szerző Erdély iránti érdeklődésére is. Könyvének egyik bejegyzése szerint 2004. december 5-e örök gyászú nap, „amely után már semmi, de semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt, amely mélyebbre sodorta le magával történetünket, mint 1956. november 4…” /Bogdán László: Ötvenhatos regény. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 17./2006. július 24.A Bálványosi Diáktábor és Szabadegyetem az 1989 után semmihez nem hasonlítható élménye volt Bíró Bélának. Itt találkozhatott először a román kulturális élet és az ellenzéki politizálás jeles személyiségeivel. Itt láthatta először Mészöly Miklóst, Radnóti Sándort és Csoóri Sándort. A későbbiekben az SZDSZ-hez közel álló személyiségek elmaradoztak. A későbbi években Bíró szerint a szabadegyetem zártabbá, szürkébbé, merevebbé vált. „Az idei Szabadegyetemen jószerével semmi nem működött.” A rendezvények egymásba csúsztak, elmaradtak. Az egyik előadáson a cikkírót „megrendített a kitűnő író és környezetvédő Karátson Gábor vallomása, miszerint a román-magyar határon úgy érezte, egy szabadabb világba lép be. Merthogy Magyarországon december 5-e óta (érthető módon) légszomjjal küszködik.” /Bíró Béla: Sic transit... = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./2006. október 24.A Magyar Írószövetség ünnepségsorozattal tette emlékezetessé az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját, ebből az alkalomból adták át október 23-án az Arany János-díjakat is. Idén a kuratórium Dávid Gyula irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, valamint Fekete Gyula és Karátson Gábor írónak ítélte a rangos elismerést. „Dávid Gyula az 1956-os forradalom »örökösei« közül való, a sorvasztó eszmék ellenére is az emberi magatartás éltetője. Az erdélyi szellemi élet gazdagítója, a kiadói élet egyik mindenese” – méltatta a kitüntetettet Tamás Menyhért író. A forradalom idején Dávid Gyula – aki a hét végén vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét – tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, a házsongárdi temetői tüntetés értelmi szerzőjeként 1957-ben hétévi börtönbüntetésre ítélték. 1964-ben szabadult, évekig fizikai munkásként, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőjeként dolgozott. 1992-től a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője. /F. Á.: Arany János-díj Dávid Gyulának. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./2006. december 30.Az 1956-os forradalom évfordulójára sok könyv jelent meg. Ezekről írt Kántor Lajos a Korunk folyóiratban. Hétszáz oldalas Karátson Gábor Ötvenhatos regény című munkája. Kós Károly 1956 őszén Budapesten tartózkodott, akkori naplóját Csapody Miklós találta meg, a naplót Sümegi György adta közre, előbb a Korunkban, majd egy gazdag dokumentumkötetben, a főként képzőművészeket idéző Naplók, interjúk ’56-ról /Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2006/ címűben. Jelentős dokumentum Nagy Imre Snagovi jegyzetek, Gondolatok, emlékezések 1956–1957. /Gondolat Kiadó – Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2006/, Nagy Imre politikai vitairatát kiegészítették a könyvben Nagy Imre külföldi és magyar pártvezetőkhöz címzett leveleivel, valamint a román őrök által készített lehallgatási jegyzőkönyvek magyar fordításával. Fontos alapvetés az irodalomtörténész Dávid Gyula s az őt segítő munkatársak életrajzi adattára a Romániában börtönre vagy halálra ítéltekről: 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára /Erdélyi Múzeum-Egyesület – Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006/ Szőcs Géza Liberté 1956 /Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006/ című munkája a könyv kétharmadát kitevő jegyzet- és függelék-részével kutatómunkának is fölfogható (különösen a Szovjet katonák a magyarok oldalán 1956-ban fejezet révén), elsősorban azonban mint színpadi – és filmes – megjelenítésre tett eredeti kísérlet jelentős. Az Erdélyben kiadott könyvek közül Kántor Lajos tallózó szemlézésében felsorolta még a következőket: A szabadságról és a zsarnokságról. Az ötvenhatos forradalom és a magyar irodalom /Pro Universitate Partium Alapítvány, Nagyvárad, 2006/, Történelmünk a Kárpát-medencében (1926–1956–2006) /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/, Viharok: 1956-os irodalom a Korunkban /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/. /Kántor Lajos: Közel és távol: 1956. = Korunk (Kolozsvár), dec.2007. október 24.Szőcs Géza író október 23-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban előadást tartott az ‘56-os forradalom évfordulóján.,,Az események szublimálódása igazi remekműveket csak a lírában eredményezett” – szögezte le Szőcs Géza, példaként pedig Faludy György 1956, te csillag, Márai Sándor Mennyből az angyal és Nagy Gáspár Örök nyár, elmúltam kilencéves című versét említette. 1956 előtt, az események vonzásában született Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye is. Szőcs Géza rámutatott: Tolsztoj Háború és béke című regényéhez hasonló, egy történelmi korszakot tablószerűen bemutató prózai mű nem született az 1956-os forradalomról. Kabdebó Tamás, Karinthy Ferenc, Karácsony Gábor próbálkozott ezzel, igazi remekművet azonban nem teremtettek. Hasonló a helyzet a képzőművészetben, illetve a filmművészetben is – ecsetelte Szőcs Géza, és hozzátette: lehetséges, hogy a közeljövőben születik majd egy ilyen regény. /Farcádi Botond: Nem született még igazi regény ötvenhatról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./2013. augusztus 27.Carbonaro és társai a BulgakovbanOrbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen. Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”. A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is. Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe. „Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”. Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót. Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc. Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett. Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában. Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját. Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk. Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak. „Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD. Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában. Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.” Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott. irodalmijelen.hu 2016. január 22.A nemzeti kultúra egyben tartja a magyarságotAz állami szereplőknek az a dolguk, hogy mindenki számára biztosítsák a hozzáférést a kultúrához – hangsúlyozta Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, aki a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Budapesten átadta a díjakat. Hoppál Péter a díjak átadása előtt emlékeztetett: 2015-ben hunyt el Hankiss Elemér, Karátson Gábor és Nemeskürty István, Juhász Ferenc, Fejes Endre, Papp Vera, Sinkó László, Erdélyi Zsuzsanna, Kóti Árpád, az idei év elején pedig Zsigmond Vilmos és Tőkés István. „A búcsú és fájdalom mellett joggal támadhat fel bennünk a büszke öntudat is: milyen szellemóriások élnek, alkotnak közöttünk, gyarapítják nemzeti és egyetemes kultúránkat” – méltatta a tavaly elhalálozott művészeket, alkotókat. Az államtitkár emlékeztetett: Kölcsey Ferenc olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet kétszáz éve irányadónak tekintünk kultúrában, identitásban, öndefinícióban, és bár a mai korstílus nem kedvez a reformkori patetikus látásmódnak, azért újra és újra kitermelődnek nemzeti kultúránk új hősei. Fiatal ünnep a magyar kultúra napja, hiszen a Himnusz születésének napját csak 1989 óta ünnepeljük. „A Himnusz éneklésével, szavalásával, olvasásával újra és újra hitet teszünk a Kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi és kulturális összetartozása, a magyar kultúra egysége és oszthatatlansága mellett” – hangsúlyozta. Hoppál Péter szerint nem születési jog a műveltség és a kultúrához való hozzáférés, az állami szereplőknek azonban az a dolga, hogy mindenki számára lehetőséget biztosítsanak rá, és ezt a feladatot komolyan veszik – közölte. „De a kultúra társadalmi szerepvállalása is ez: a kultúra felemel. Legyen katalizátor, indítsa be a pozitív változásokat, emelje föl az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozókat, és erősítse meg a polgárságot, a társadalmi középréteget. És tartson meg bennünket” – fogalmazott az államtitkár. Mint hozzátette, a kultúra szövetségi rendszer is: a nemzeti kultúrák nélkül nincs európai kultúra, de a nemzeti kultúra egyben tartja a magyarságot is. A kormányzat büszke Budapestre, annak kulturális kisugárzására, és nem véletlenül fejleszti a főváros kulturális intézményrendszerét – mondta el, hozzáfűzve azonban: magyar kultúra nincs a kis helyi közösségek és a vidék városainak munkája, kulturális élete, szellemi élete nélkül. Szükség van arra, hogy a fővároson kívül is olyan minőségi kulturális kínálat legyen, amely európai és világszínvonalon mérhető, ezért a célért a magyar kultúra napján díjazott személyek és intézmények rendkívül sokat tettek – hangsúlyozta Hoppál Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 17.KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezetSajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is. Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3] Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is. Történeti számtan, 56 a 89-ben Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is. A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben Munkás, munkáslét, munkástanács. Munkavilágok emlékező mozaikokban Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…? Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7] Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak. A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását. A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is. [1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal. [2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010). [3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old. [4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal. [5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56 [6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal [7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017 A.Gergely András / maszol.ro 2017. december 12.A titok – első alkalommal állít ki erdélyi alkotó főhelyen a MűcsarnokbanA titok címmel látható a Műcsarnokban Jakobovits Miklós (1936–2012) nagyváradi képzőművész retrospektív kiállítása. A 120 műből álló tárlat felöleli Jakobovits valamennyi alkotói periódusát, átfogó képet adva a nagy és változatos életműről. A kortárs művészet reprezentatív kiállítóhelyének számító budapesti intézmény két központi termében helyet kaptak az örmény származású, Kolozsváron született festőművész hatvanas-hetvenes években készült, a goyai jegyeket viselő, fellinis hangulatú, a metaforikus, csendes lázadás jegyében fogant narratív, grotesz munkái éppúgy, mint absztrakt, monokróm alkotásai. Ez utóbbiak a nyolcvanas években születtek, azt követően, hogy Jakobovits Miklósnak sikerült eljutnia Spanyolországba, az ottani múzeumokban testközelből ismerkedve meg a kortárs ibériai képzőművészet nagyjainak munkáival. Elsősorban az informer művészet művelői, közülük is Antoni Tapies gyakorolt nagy hatást rá. Fiatalabb pályatársa és barátja, a kiállítás kurátora, Újvárossy László szerint akkoriban kapott művészi hitvallásában hangsúlyos szerepet a „két színfoltnak is van szentsége” gondolat. A tárlatból nem hiányoznak a művész kétezres években készült, vegyes technikájú, a kísérletezés, az interdiszciplinaritás jegyeit viselő munkái sem, az úgynevezett rozsdaképek. Ezek az emberi élet törékenységének, az elmúlásnak metafórikus kifejezései. A Munkácsy Mihály-díjas Jakobovits Miklós sokoldalú, aktív személyiség volt, nem csak képzőművész, hanem művészetszervező, művészeti író és közéleti ember is. A Körösvidéki Múzeum munkatársaként, Coriolan Hora-val egyetemben fontos szerepe volt az intézmény képzőművészeti részlegének gyarapításában. A nagyváradi bazilikában található Egyházművészeti Barokk Képtár egyik létrehozója, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodója, a Barabás Miklós Céh elnöke volt. 2004-től tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának. Jakobovits Miklós az első olyan, nem csupán erdélyi származású, de élete végéig szülőföldjén alkotó képzőművész, akinek életművét ilyen léptékű tárlat keretében mutatják be a Műcsarnokban. A cím, A titok, a műalkotás megszületésének megfoghatatlan, szinte misztikus voltára utal, ami Jakabovits Miklóst főleg pályája kései szakaszában nagyon foglalkoztatta. A titok a nagyszabású, Egy/Kor – Különutak és kivonulás a konszolidáció idején címet viselő kiállításegyüttes része. Ez a művész helyzetét, az alkotók egzisztenciális tereit, a kívülállás és az ellenállás egyedi formáit vizsgálja a Rákosi-, a Kádár- és a Ceaușescu rendszerben, 11 alkotó életművén keresztül, akik közül a legismertebb Karátson Gábor. A kiállítás január 28-ig látható. Pengő Zoltán / maszol.ro lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
